/>" >

Annyi idő telt el.. mennyi is? Fél év. De nem, nem írok visszatekintést, nem írom le hogy azóta műtöttek, hogy munkahelyem lett, amit két hónap után otthagytam, hogy hónapokig edzettem és diétáztam, amivel felszedtem jópár kilót, aminek a felét le is adtam később a munkám miatt.. Szóval, ez most marad említés szintjén.
Ami miatt ma ismét billentyűzetet ragadtam, az nem több mint szimpla nosztalgia, melyet unokaöcsém tegnap este tartott szalagavatója váltott ki. Irigyeltem, de nagyon., pedig én is átéltem, megéltem már ezeket a pillanatokat, és életem egyik.. nem tudok rá jobb szót legkiemelkedőbb napja volt. Irigyeltem, hogy ezt ő most éli át. Szinte láttam akkori önmagamat, ahogy néztem őt és mikor segítettem a készülődésben. Izgalom, szétszórtság, öröm, félelem, s az érzés hogy azon az estén én állok a fényben. Akkor minden a "most"-ról szólt, bele sem gondoltam, milyen tünékeny lesz az pár óra, s az elkövetkezendő hetek, amíg még középiskolás vagyok... abba meg végképp nem gondoltam bele, hogy mi következik ezután. Szép volt a pillanat, és csak ez számított. Most már mint kívülálló szemléltem a történéseket, és folyton az járt a fejemben, hogy tudatosítom benne, hogy mit él most meg. De nem tettem, felesleges lett volna, legalábbis egyelőre. Csak annyit mondtam, hogy én nagyon megbántam volna, ha akkor bármi mókából kimaradtam volna. Nos igen.. az egész úgy volt teljes és tökéletes (a hibák ellenére is) ahogy volt. Vissza nem térő alkalom, csak egyetlen egyszer van ilyen, és aki ezt nem próbálja teljes egészében megélni, az bánhatja egy életen át. Ez nem az a momentum, amikor az a lényeg hogy jól csináld, hanem hogy csináld és jól érezd magad, hogy később legyen mire és miért emlékezni.
Látom rajta, hogy nincs tudatában, hogy lassan egy mérföldkőhöz érkezik. Lehet, hogy életkora szerint már felnőtt, de csak most fog rádöbbenni, hogy már nem gyerek. Változások sora indul el, egészen apróságokkal kezdve, minthogy nem fogja naponta látni azokat akiket eddig, nem fog beszélgetni velük, amíg a vonatra/buszra vár, nem ütik el hülyüléssel az időt, nem lógnak együtt, nem lesznek többé közös programok, azok minden piti gondjával és spontán derűjével. Aztán, akiket haveroknak tart, majd idővel lemorzsolódnak, akiket barátoknak, abból alig egy-kettő marad, ha marad. Nem tudja, mit hagy el, persze jöhetnek még jó korszakok, sőt biztos fognak is, de ilyen, vagy hasonló már nem. Talán azt gondolja, valami most véget ér, de nem sejti, hogy minden most kezdődik el.

"Mit mondhatnál? Mit mondhatnék? Elkoptunk rég. Szemeinkből nézd, hova tűnt a fény?"
Kati dalának sorai azt hiszem új értelemmel, s fájdalommal telítődtek a tegnap esti eredményhirdetés után. Magam sem tudom mit mondhatnék, méltatlan ez az egész Katihoz és a dalhoz. Szomorúság, neheztelés, sajnálat -ezek jutnak most eszembe. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen, s újra bebizonyosodott, hogy magasról lehet a legnagyobbat esni. Túl nagy volt az elvárás, de nem véletlenül, hiszen a "What About My Dreams" és magyar változata a "Szerelem miért múlsz?" a kezdetektől kimagasló fogadtatásban részesült a magyar és látszólag a külföldi közönség köreiben egyaránt. Felcsillant a remény, hogy igen, ezzel befutók lehetünk, és helyet kaphatunk Európa popzenei színterén. A dal YouTube-os nézettsége/hallgatottsága egészen a verseny kezdetéig 1-2. helyen mozgott, dupla látogatottsággal, mint az utána következő előadóé. Az előzetes szavazások alapján volt ahol első helyre várták, de kevésbé derűlátó prognózisokban is a top 5-ben szerepelt. Kati Düsseldorf-ba való kiérkezése után még egy díjat is kapott az egyik helyi rádiótól, mert annak hallgatói az ő dalát ítélték a legjobbnak. Wolf Kati,  elődöntős szereplése után -annak ellenére hogy "rezgősre" sikerült a produkció- mégis továbbjutott a döntőbe, 19-ből a 7. helyen. Végül jött a finálé, ahol Kati immáron nyugodtabban és felszabadultabban állt a közönség elé, s profizmusáról tett tanúbizonyságot. Aztán következett a versenyben résztvevő országok szavazatai alapján kapott pontoknak a zsűri pontjaival összevont eredményének felfedése ..és a nagy pofára esés. Nyoma nem volt a sikernek, 43-ból 10 ország volt, ahonnan egyáltalán pontot kaptunk, egyetlen ország -a finnek- jutalmazták Katit maximális, azaz 12 ponttal. A végül összeszedett 53 pont így a 25-ből a 22. helyre volt elég.
Érdekes volt látni a győztes (Azerbajdzsán) kihirdetése után a netes reakciókat, mind a Eurovision oldalán mind pedig a YouTube-on, s később más oldalakon is. A kommentelők igen nagy része nem értette, hogyan lehetett az azeri duett az első, szinte felháborodva konstatálták az eredményt, egy másik csoport ugyan elismerte jó szereplésüket és "okay"-nak tartotta a produkciót, de semmi képpen sem győztesnek. 
Hogy politikától nem volt mentes a verseny az tisztán látszott. Az induló országok egymáshoz fűződő viszonya érezhető volt a szavazatokban. A volt Szovjetunió és Jugoszlávia utódállamai valamint a Balkán országai oda-vissza szavaztak egymásra. Ugyanez volt jellemző idén (is) Cyprus-Görögország párosra, akikről egyik kommentelő azt írta, ha mindkettő csak egy-egy kecskét küldene fel a színpadra, ami csak ott állna 3 percig, a két ország akkor is maximális pontszámot adna egymásnak. Az elődöntőn kiesett országok "jószomszédai", miután a döntőben már rájuk nem szavazhattak (eleve a kettébontás miatt csak az aktuális elődöntő résztvevői szavazhattak egymásra), így egy másik még bent lévő jószomszédnak adták le szavazataikat a finálén, ahol már a kiesettek is szavazhattak.
Ami minket illet, nem titok hogy milyen "testvéries" a viszonyunk a környező országokkal, s az elmúlt egy, másfél évben még romlott is a helyzet, tágabb nemzetközi szinten is. De nem is ezen kéne múlnia. Nem szabadna, hogy ez számítson, az előadó nem "az egész nép", nem politikus, nem uralkodó, hanem a művészet közvetítője. 
Megoldást aligha lehet találni, fejben kéne a változás. Amíg ennyit számít hogy mi vagy, és hogy honnan jöttél, ahelyett hogy mit teszel le az asztalra, addig veszett az ügy.

A 2011-es Eurovíziós Dalverseny első 10 helyezettje:

1. Azerbajdzsán
2. Olaszország
3. Svédország
4. Ukrajna
5. Dánia
6. Bosznia-Hercegovina
7. Görögország
8. Írország
9. Grúzia
10. Németország

Ahonnan Magyarország szavazatokat kapott:

Ausztria - 2 pont
Azerbajdzsán - 2 pont
Finnország - 12 pont
Franciaország - 2 pont
Izland - 5 pont
Románia - 7 pont
Szerbia - 8 pont
Spanyolország - 6 pont
Svédország - 5 pont
Ukrajna - 4 pont

Nyah, lezajlott (szó szerint) a 2. elődöntő. Mielőtt felsorolták a továbbjutókat, leírtam az én tippjeimet, és a 10-ből 8 talált.

Az est továbbjutói:

Észtország 
Románia 
Moldova
Írország
Bosznia-Hercegovina
Dánia
Ausztria
Ukrajna
Szlovénia 
Svédország

Moldova és Bosznia-Hercegovina helyett Szlovákiára és Izraelre számítottam, de végül is itt a második elődöntőben (szerintem) valamivel erősebbek voltak a produkciók, így nem volt könnyű tippelni.

Kedvenceim a második 19-ből (megint 6 lett):

1. Észtország, Getter Jaani - Rockefeller Street
2. Dánia, A friend in London - New tomorrow
3. Svédország, Eric Saade - Popular
4. Románia, Hotel FM - Change
5. Szlovákia, TWiiNS - I'm Still Alive
6. Szlovénia, Maja Keuc - No One

Tegnap 21:00-kor kezdetét vette az 56. Eurovíziós Dalverseny/fesztivál, a tavalyi győztes, - Lena Meyer-Landrut - hazájában, Németországban, egész pontosan Düsseldorf városában. Bár ezt val'szeg már mindenki tudja, de azért elmondtam :)

Mi magyarok, 2010-ben sajnos nem tudtunk versenyzőt indítani, de idén van nekünk egy csodálatos Wolf Katink a ringben, s az előrejelzések alapján előkelő hely várományosa. Magam is imádom versenydalát a "What About My Dreams?"-t az első pillanattól kezdve, sőt egyre jobban. Azt hiszem még soha nem vártam -és szurkoltam ennyire egyetlen magyar Eurovíziós indulónak sem korábban, pedig pl. 2009-es versenyzőnk, Rúzsa Magdi személyét és hangját is szeretem, de Kati és dala valami egészen mágikus páros.
Tegnap az elődöntőben mikor Rá került a sor és énekelni kezdett, rettenetesen izgultam érte, úgy vert a szívem mintha én álltam volna ott a színpadon. Néhány hangnál a frászt hozta rám, a "what about"-oknál hadart, s helyenként ép hogy erőt vett a remegések felett, egyszóval látszott és hallatszott szegény Katin, hogy stresszel, de ez nem is annyira meglepő, hiszen amellett hogy nagy a tét, alig van rutinja nagy színpadon és nagy közönség előtt. Persze ez nem lenne (ekkora) gond, ha egy kicsit több önbizalma lenne. Nem tudom, hogy ilyenkor verseny előtt szoktak-e valamiféle pszicho-trénert vagy "csodaszert" alkalmazni a stressz leküzdésére, enyhítésére, de az biztos, hogy Katinak jót tett volna, ha más nem, minimum egy-két feles.. :D
Nade idegesség és hibák ide vagy oda, végül továbbjutott az elődöntőben, s remélem most már elhiszi, hogy ott a helye a versenyen, és nagyobb önbizalommal vág neki a döntőnek.

Kedvenceim az eddig fellépett elődöntősök közül (persze mind Kati után):

1. Svájc, Anna Rossinelli - In Love For A While
2. Finnország, Paradise Oskar - Da Da Dam
3. Azerbajdzsán, Ell/Nikki - Running Scared
4. Görögország, Loucas Yiorkas feat. Stereo Mike - Watch My Dance (nem mellesleg a'szem beleszerettem Loukas-ba :P )
5. Litvánia, Evelina Sašenko - C'est Ma Vie
6. Albánia, Aurela Gaçe - Feel The Passion

Sokat gondolkodtam azon, hogy kiírom: "a blog véglegesen szünetel". Elsőre értelmetlennek hangzik, másodikra is, sőt, jobban belegondolva tényleg az. De megmagyarázom. Nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e még írni, ezért a  "befejezés" helyett a "szünetel"-t választottam (volna) a "végleges" szó párjául, mert a "szünet"-ben, benne van a folytatás lehetősége is. A simán "szünetel" pedig túl reményteli, míg a "bizonytalan ideig szünetel" túl hivatalos. Végül egyik verzió sem lett.
Nah, most hogy már elég hülyeséget írtam, ellensúlyozandó, írok normálisat is. Szóval; egyelőre nem igazán tudom hogy miért, de úgy érzem már egy jó-ideje, hogy a blog, a blogolásom bevégezte igazából pontosan sosem definiált feladatát. Ebből az érzésből következik, hogy majdnem teljesen megszűnt a motivációm az írásra. Igaz, sok mindent firkáltam az elmúlt másfél év alatt, többféle pillanatnyi céllal: lélekkönnyítés, élménymegörökítés, múltidézés, szórakozás/szórakoztatás, elgondolkodás/elgondolkodtatás stb., de a dolog gerincének számító "én mint szivárvány szemmel néző ember, a kevésbé színesen látók környezetében" vonal fokozatosan elkopott, egy bizonyos mennyiségű pozitívan végződő coming-out után.
Hiába, hogy a blog rólam szól, s írhatnék életem kisebb-nagyobb történéseiről, most a dolgok főleg két kategóriába esnek: 1. olyan magánéleti események, amik nem tartoznak a nyilvánosságra, 2. olyanok, amik nem bírnak akkora jelentőséggel, vagy nem izgatnak annyira, hogy mindenképpen írjak róluk. Hogy mi hogyan változik ezekkel kapcsolatban és bennem, az a jövő zenéje. Az viszont biztos, hogy mostantól ritkábban pötyögök majd bejegyzéseket.

Kaptam egy mailt Gé-től, ami a következő egyetlen mondatot tartalmazta:
"Van egy turbán a fejemen!" - nem tudom mihez kezdjek ezzel az információval, de ha az volt vele a célja, hogy váratlanul megnevettessen, akkor sikerült! :D

[Update] 
Fény derült a rejtélyre; Gé kobakja egy esés következtében nagy sebességgel találkozott a földdel, ami oly eredményesen zajlott, hogy össze kellett varrni a keletkezett sebet.. szóval nem sok nevetnivaló van, szegénykém elég gyakran lezúzza magát itt-ott.

Gaga páratlan alapanyag paródiákhoz:

Amiről az "Egy bögre kávé" c. bejegyzésemben írtam, a búcsú, végül eljött. Sajnos nem csak számomra, hanem mindenkinek, aki a könyvesboltban dolgozott. Ugyan már december elején jött a hír, hogy a boltot januárban be akarják zárni, de hivatalos értesítést nem kaptunk, hogy bizony ekkor vagy akkor zárás lesz, így sokáig reménykedtünk, hogy megváltozhat a döntés. Ami változott az csak annyi, hogy az eredetileg dec. 24-ig szóló szerződésemet meghosszabbították dec. 31-ig. Volt egy kollégánk aki már a hónap elejétől betegszabin volt, a két ünnep között viszont már kellett volna jönnie, de nem jött (ő egyébként közutálatnak örvendett kétszínűsége, pletykássága és rossz munkavégzése miatt), szóval nem jött, s ki akarta húzni egész decembert. Ez azért volt "jó", mert így szilveszter előtti négy napot végig 13 órázhattam.. magamban már lemondtam arról is, hogy egyáltalán fel tudok majd kelni az év utolsó napján, nem hogy még menjek is valahová. De végül bírtam a strapát, olyannyira, hogy az újév napján reggel 8-kor jöttünk el Lu-éktól és valamikor 9 körül feküdtem le aludni. 
A két ünnep között Andor megkérdezte, hogy esetleg tudnék e maradni januárra is, mert a kedves betegszabis kollégával inkább nem számolnak már. Gondolkodás nélkül igent mondtam, mert valahogy senki sem hívott hogy nincs e kedvem havi 1 millióért nála dolgozni.. így végül másodjára is meg lett hosszabbítva a szerződésem, ezúttal január 31-ig. Nagyon örültem, hogy még maradhatok, és a többiek is velem örültek. Közben megkaptuk a zárási dátumot, ami először jan. 25.-e volt, majd 27, végül 28. Még a zárás előtti napokban tartottunk egy összejövetelt, ahol mind az öten ott voltunk, utoljára együtt. Vittem fényképezőgépet, és megörökítettem utolsó közös pillanatainkat. Szomorkodás helyett sok hülyüléssel és nevetgéléssel telt az idő, így olyan képek születtek, amiket garantáltan mindig mosolyogva nézünk majd vissza.
Aztán 28-tól már teljes erőbedobással pakoltuk össze a boltot. Mérhetetlenül rossz érzés volt, ahogy a több ezer könyv tűnik el a dobozok mélyén, a polcok ahol nemrég még keresgéltünk valakinek egy könyvet, most üresen álltak. Hogy ne csak lelkileg legyen nehéz mindez, még ráadásul le is betegedtem. Lázasan is bementem a következő napokban, mert egyrészt Brí már napok óta beteg volt, így ő nem jött pakolni, ezért kevesen lettünk volna, másrészt, arra gondoltam ha pont most nem megyek be, akkor azt fogják hinni, hogy a rámolást akarom megúszni és a végén még kiutálnak. Gyógyszerrel és vitaminokkal összekapartam magam annyira, hogy jelen tudjak lenni amíg nem végzünk. A vártnál gyorsabban haladtunk, s két nap alatt minden könyvet bedobozoltunk, sőt még az irodai eszközöket és egy csomó egyéb kacatot meg papírt is. Amivel nem kellett elszámolni azt meg szépen elhoztuk. Az utolsó órákban még sütiztünk egyet a raktárban. Igazi kihívás volt a porhanyós, vastagon beporcukrozott sütiket úgy enni, hogy az orromon egyáltalán nem kaptam levegőt, de harapás és rágás közben azért ne legyen légmozgás a számban, mert vagy kifújok mindent vagy letüdőzök..
Andor és Inga maradtak bent utolsónak, még volt néhány szétválogatni való irat, amivel foglalatoskodtak. Elköszöntem tőlük, és gondolatban a bolttól is, hiszen az volt az utolsó alkalom, hogy bent voltam, legalábbis mint ott-dolgozó. Másnap már mentem be a központba a kilépésemet intézni. Lu ismét elkísért, akárcsak mint mikor a belépésemet intéztem. Nem túlzok ha azt mondom, tovább tartott a kilépésem folyamata mint a belépésemé, sőt több papírt kaptam most, mint akkor..
Végül még aznap este egy mailben elköszöntem a csapattól. Mindenkitől aranyos és kedves válaszlevelet kaptam, nagyon jól esett amiket írtak, s megbeszéltük, hogy találkozunk még.
Szóval ennyi volt. Gyorsan elrepült ez a két hónap, de csak azért mert jó volt. Mindig örömmel mentem be dolgozni, nem fordult elő, hogy reggel arra gondoltam volna hogy mennyire nem akarok menni, vagy de jó lenne inkább itthon maradni. Nagyon nagy szerencsém volt. Olyan helyre kerültem, ami fél órányira sincs a lakhelyemtől, olyan emberek közé -beleértve a boltvezetőt is- akikkel szeretek együtt lenni, s olyan munkát végezhettem, amiben meg tudtam találni a magam örömét. A fizetés nem volt valami sok, de mit is ért volna a több pénz, ha minden nap végére csak a keserű szájíz maradt volna?

...
Rengeteg vidám pillanatot éltünk át, az ember így sokszor nem is érezte munkának amit csinál. Legtöbbször hülyültünk, vagy valamilyen szituáción nevettünk, de alkalmanként egy-egy vásárló is adott rá okot. A lányok mesélték, hogy egyszer egy krapek azzal ment oda hozzájuk, hogy ő Frei Tamást keresi, az valahogy kimaradt hogy "könyvét". Egy másik pedig Ingához ment oda úgy, hogy csak annyit mondott hogy "A Hobbit", ha Inga kicsi lenne és duci, akkor akár meg is sértődhetett volna.. :D Karácsony előtti napokban egyik este egy srác jött be nézelődni, (nagyon cuki volt :) ) s nagyon el lehetett varázsolva, mert miután kifizette a könyveket, az üres műanyagkosarunkkal a karjában ment ki az üzletből, és én is csak akkor eszméltem fel, amikor pár méter megtétele után hirtelen megállt,  megfordult és zavartan vigyorogva visszajött és lerakta a kosarat a többire. Akkor én a fáradtságtól már olyan állapotban voltam, hogy szinte röhögőgörcsöt kaptam és a kassza-pultra hajolva könnyező szemekkel rázkódtam :D Még aznap este bejött egy hapi.. munkaruhában, gumicsizmában, egy zsák virágfölddel a vállán és az ifjúsági irodalom között böngészett, - nah mondom, ez se lehet gyakori látvány egy könyvesboltban. Egyszer egy anyuka jött be a 8-10 év körüli kisfiával. A gyerek odament egy mesekönyvhöz, felemelte és nagy hirtelenséggel, filmbeillően retardált módon felkacagott, majd 2 másodperc múlva meg komoly arccal nézelődött tovább, mintha mi se történt volna, -Brível elemi erővel ért minket az esemény, ő bement a raktárba nevetni, én meg elfordultam és a kassza felé indulva nevettem ki magam. Máskor meg Brí elszólásán vihogtunk. Mivel egy multicég áruházának épületében volt az üzletünk, így a vásárlók sokszor az odatartozó bevásárlókocsival jöttek be hozzánk is, a mi áruvédelmi kapunk meg már befele csipogni kezdett tőle, s ilyenkor mindig elmondtuk hogy "semmi gond, csak a kocsi miatt jelez, nyugodtan lehet jönni", ez Brítől egyszer így hangzott: "csak a kocsi maradhat!" kihagyott egy "az"-t és ráadásul a "kocsi" és a "maradhat" között nem volt szünet. Fel se tűnt Neki, hogy mit mondott, mondom: "és azt hogy gondoltad, a kocsit lökjék be, ők meg távozzanak?" és akkor megismételtem neki amit és ahogyan mondta. Amikor nem volt bent vásárló, akkor néha azzal szórakoztattuk egymást hogy Arany, Mikszáth vagy Shakespeare műveiből párbeszéd részleteket olvastunk fel, úgy mintha valódi beszélgetést folytatnánk, persze nem egy és ugyanazon szerzeményből, hanem pl. egyikünknél Mikszáth volt a másikunknál meg Shakespeare, így ide-oda kellett lapozgatni, hogy megfelelő választ találjunk a másik mondatára. Aztán volt, hogy poénból tipikus magyaros észjárással fordítottam angolra szövegrészleteket, így született a "hej mi a kő tyúkanyó"-ból a "Hey, what the stone chicken mother?". Szóval nagyon jól elvoltunk :)
Sajnos mindez már csak múltidő.

Nemsokára írni is tervezek, de amíg összeszedem magam, jöjjön egy kis rossz románc, egy amatőr előadótól.. Nekem legalább annyira tetszik ez a verzió, mint az eredeti.

Valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan érzést kelt bennem ez az ABBA feldolgozás, de az biztos, hogy szeretem :)

...
Teltek a napok, sorra ismerkedtem meg a kollégákkal. A boltvezetőt és a helyettesét Brí-t határozottan nyílt, kommunikatív embereknek ítéltem meg, akikkel az első pillanatoktól éreztem, hogy jól ki fogok jönni. A másik két kollégám viszont.. (legyenek Inga és Emma),  nem mondhatnám, hogy ridegnek, de óvatosabbnak, zártabbnak tűnt. Kicsit furák voltak, de nem tehettem mást, mint időt adtam nekik -mondván ők ilyen típusok-, s nyitott, közvetlen és kedves maradtam velük. Így utólag meg is lepődtem magamon, hogy milyen hamar beilleszkedtem, és megnyitottam magam felé őket. Ez az egész új helyzet és környezet segített jobban megismerni önmagamat (is). Jó dolog tiszta lappal kezdeni, és levetni olyan gátlásokat, vagy inkább gátlásokból kialakult megszokásokat, viselkedési formákat, amelyek eddig meghatározták másokhoz való viszonyulásomat. A személyiségem egy új rétege bontakozhatott ki, ami közelebb áll ahhoz, amilyen igazából vagyok, mint amilyennek eddig meghatároztam magam, vagy amilyennek mások szemében tűnhettem. Óckodtam ettől a munkától mielőtt belevágtam volna, mert úgy tartottam nem vagyok annyira emberközeli személy, hogy egész nap idegen emberekkel lépjek interakcióba, pláne nem, hogy én kezdeményezzek feléjük. Aztán olyan simán és zökkenőmentesen ment minden, mintha mindig is nyitott, közvetlen és fesztelen lettem volna másokkal. 
A kollégáimat nagyon megszerettem, bár mindegyikőjük egymástól nagyon különböző személyiség, ennek ellenére sem velem, sem egymással nem volt konfliktusuk. Felemelő élmény volt egy ilyen csapat tagjának lenni, s egyáltalán érezni azt a bizonyos "valahová való tartozás" érzését, persze az embernek -jó esetben- van családja, barátai, párja ahová/akihez tartozhat, de ez egészen más.
Érdekes volt megfigyelni annak fokozatait, ahogy pl. Brí és Inga szeretete megnyilvánult felém, kezdetben csak rám mosolyogtak mikor pillantást váltottunk, aztán jöttek az érintések, karomra vagy vállamra tették a kezüket, majd oda is bújtak hozzám, Brí pedig jó párszor meg is ölelt, néha akkor is, ha semmi különöset nem mondtam vagy csináltam. A boltvezető (legyen Andor) pedig jó hetero módjára poénkodással fejezte ki hogy "bír" engem, bár egyszer kicsúszott a száján az is hogy "drága" (és nem egy könyvnek címezte.. :D). Emma pedig lassan oldódó, nehezen barátkozó típus, nála csak azt vettem észre, hogy egyre többet beszél velem, s egyre többször ő kezdeményez és többet nevet. 

[folyt. köv.]

...
És végül hívott is. Bár az soha nem hangzott el, hogy "oké, fel vagy véve" de teljesen egyértelmű volt, hogy rajta vagyok az úton, aminek már látni lehetett a végét. A következő az volt, hogy orvosi alkalmassági vizsgálatra kellett mennem, amit furcsállottam, hiszen elvégre alig több mint három hét melózásról volt szó, minek ez a felhajtás? Két időpontot kaptam a vizsgálatra, egy puccos magánrendelőbe. Még egy emlékeztető sms-t is kaptam a rendelőtől(ből), hogy mikor kell mennem.. Nah ilyen helyen sem voltam még, és azt hiszem nem is sokat leszek; nagy üvegajtók, porta öltönyös emberekkel, áteresztőkapuk, mögötte még egy üvegajtó, aztán egy modern minimál dizájnos váró, ahol tündi-bündin mosolygó recepciós csajszik fogadják a pácienseket. Várni nem sokat kellett, bejelentkeztem és kb 5 perc múlva megjelent egy középkorú, bájos dokinő, üdvözölt mint valami nagykövetet, kezet fogott, bemutatkozott, elmondta melyik szobába fogunk menni, az ajtónál megállt, előre engedett, majd hellyel kínált, megkérdezte hogy vagyok, aztán lassan, türelemmel végigkérdezett egy csomó eü. dolgot. Tartott kb. 10 percig, aztán csináltunk egy látásvizsgálatot, ahol még azt is láttam, amit egyébként nem kellett volna, így megállapította hogy sas szemem van :) Aztán megköszönte a türelmemet, végül egy jópofis elköszönés és mehettem is dolgomra. Kicsit durcás voltam, hogy emiatt kellett délelőtt felkelnem és beutaznom Pestre.. ezt akár telefonon is el lehetett volna intézni, ha már úgyis volt másik időpontom is, miért nem akkor csinálták az összes fizikai vizsgálatot.. Na nem mintha a második alkalommal 10 percnél tovább tartott volna az egész procedúra. Aztán pár nappal később a cég "főhadiszállására" kellett elmenni, ahol aláírtam a szerződést és kaptam egy rahedli papírt. Ide Lu is elkísért, hiszen neki (és bátyjának) már ismerős volt a terep. Aznap még ruhanézőbe is voltunk Lu-val a Mamutban. Az H&M-ben voltunk, mikor hívott a boltvezető, hogy megkérdezze minden rendben ment-e, és hogy közölje, hogy másnap reggel együtt nyitjuk az üzletet. Hurrá!
Bedobtak a mélyvízbe; bár a bolt 9-kor nyit, 8-ra ott kellett lenni. Izgultam, hogy első nap el ne késsek, végül sikerült.. de nem volt gond, a takarítónőn kívül még senki nem volt ott, s mint később megtudtam, a boltvezető busszal jár, amivel mindig csak negyed 9-re tud beérni. Az első feladatom egy egész könyvpiramis lerámolása volt, majd új könyvekkel való teli rakása, ami így talán semmiségnek hangzik, de nulla tapasztalattal kirakni több száz könyvet, úgy hogy a legtöbbje látszódjon, könnyen hozzáférhető, esztétikus és rendezett legyen.. igenis feladat. El is voltam vele, valamikor késődélután fejeztem be. Közben megtudtam a beosztásomat is, ami enyhén lesokkolt, amikor láttam, hogy szinte végig 13 órákat kell majd bent lennem, ráadásul már rögtön az elején, két napon egymás után.. 
Nos, nagyjából így történt, hogy életem első -bejelentett- munkahelyén dolgozni kezdtem.

[Folyt. köv.]

Zene szól, egy régi szám, egy sláger valahonnan a 80-as évekből, s én csak ülök gondolataimba mélyedve az üzlet hátsó, dolgozói részében, egy bögre gőzölgő feketekávéval a kezemben. Elfog egy érzés, valami szomorúság, bánat, olyasféle ami akkor szokott, amikor valami véget ér, ha már nem lesz többé. Pedig még nincs itt az ideje a gyásznak, ..még nincs, de az elkerülhetetlenség tudata már most felhőket idéz. Körülnézek, úgy, mint akinek jól az eszébe kell vésnie a képet, mert nem lesz rá több alkalom. Könyvekkel teli polcok, könyvek az asztalokon, könyvek a földön, mindenütt könyvek tornyosulnak, káosznak tűnik, de mi látjuk a rendet. Szűk a hely a két polc-sor között, két ember már nehezen fér el egymás mellett. Van egy kis rész mindezek közepette, ami alig több egy tűzhelynél és egy mosogatónál, de nekünk a konyhát jelenti, ahová egyesével vonulunk el, amikor majszolni hív a hasunk, s ahol a kezemben tartott forró kávé is készült, egy régimódi kotyogóban, pont mint otthon is. Kicsit hátrébb, ott van a mi kis öltözőnk a keskeny faszekrényekkel, ahová apróbb tárgyainkat rakjuk. Mindegyik ajtaján egy-egy hófehér, szőrmés angyalkaszárnypár lóg, jelezvén hogy a karácsony itt sem maradt el. Szemben a fali fogasok. Még ott van a két mókás, ünnepi fejviselet, a szarvasagancsos fejpántok, apró csörgőkkel. Valahányszor rájuk nézek eszembe jut egy kedves emlék; ahogyan egyik kolléganőm, fején ezekkel az agancsokkal, megfeledkezve önmaga komikus kinézetéről, teljes komolysággal magyaráz egy vásárlónak, aki mosolyogva figyeli őt -ahogyan én is, csak távolabbról. 
Ülök bambán még mindig, szeretnék most is mosolyogni, de nem tudok.
A mennyezetbe lapuló lámpák gyenge fényt szórnak, de azért jól látni. Végignézek újra mindenen, térben és időben is. Minden illat, minden apró zaj, s rezgés most felerősödik, ahogy az érzés is, hogy lassan eljön a búcsú ideje. Búcsú a helytől, búcsú a többiektől, de nem csak én, ők is búcsúznak mindentől ami itt van, amit itt megéltek. Csak annak örülök, hogy a végéig itt lehetek, s együtt halljuk majd, ahogy a kulcs utoljára kattan a zárban. 
A kávé még mindig a kezemben, közben a szívem úgy kalimpál, hogy a feketeség meg-megrezzen a bögrében. Sóhaj, s kortyolgatok tovább.
Élvezni próbálom minden cseppjét, amíg még tart.

Azt hiszem az előző bejegyzés után kitalálható, hogy ennek miért az a címe, ami. Pedig nem (csak) azért. E mostani firkálmányom a pótlás szellemében születik/tett. Menjünk vissza az időben nagyjából kettő hónapot. Szokványos, száraz, perzselő nap volt a Szaharában, nem úgy mint itthon, ahol voltam. Na jó hagyjuk a hülyéskedést. Anyám, egyik nap azzal az infóval fogadott, hogy egy rokonunknak munkát ajánlottak egy könyvesboltban, de nem tudta elfogadni az állást (mert van egy 3 éves kisfia, akit nem tudna kire bízni) viszont eszébe jutottam, hogy nincs melóm, s beajánlott engem. Szokásomhoz híven először nem tudtam eldönteni hogy örüljek vagy sem, persze a pénz kell, mert tudjuk "nem boldogít, de nélküle nem boldogulsz" csak nem éppen rám szabott melónak éreztem. Aztán mondtam magamban, hogy egye fene, lesz ami lesz, ez is tapasztalat, különben sem vagyok abban a helyzetben hogy válogassak, meg amúgy is alig több mint 3 hétről lenne szó, mert csak a karácsony előtti őrületben kellene nekik a plusz ember. 
Kértek egy önéletrajzot, de az inkább csak afféle formaság volt, egyáltalán nem játszott szerepet a továbbiakban. Valamikor november utolsó két hetében kaptam a hívást, attól a csajszitól, aki a rokonom ismerőse volt, s egyben a boltvezető-helyettes is, hogy menjek be kitölteni egy tesztet, de ne ijedjek meg, semmi ördöngösség nem lesz benne. Akkor még nem tudtam, hogy az "ördöngösség" majd nem erről a papírkáról fog eszembe jutni.. Később kaptam e-mailben segítséget szintén tőle, hogy mik lesznek a tesztben, így fel tudtam készülni. Eljött a "nagy nap". A megbeszélt időre olyan pontosan érkeztem mint még talán soha, ha valahova időre kellett mennem. Bemutatkoztam a boltvezető-helyettes csajszinak, (hívjuk innentől Brí-nek) ő pedig bemutatott a boltvezetőnek, akinek külsején kicsit meglepődtem.. Vékony, magas, afféle rocker-style csávó, fekete haj; oldalt majdnem teljesen kopaszra nyírva, fentről, a feje búbjától a tarkójáig pedig hosszú, hátul lófarokba kötött. Szeme sötét, arca kissé nyúzott, arcszőrzete fazonra vágva. Fülén fülgyűrű(k), ujjai teli olyan gyűrűkkel mintha valami mágus lenne, csuklóján karkötők, nyakában pentagrammos medál. Tetőtől talpig feketét viselt, nadrágján láncok lógtak. Hát valahogy nem így képzeltem el egy könyvesbolt vezetőjét, max. a Harry Potterben.. De barátságos volt, s a hangja valamint beszédstílusa megtörte a sötét illúziót, és furamód hamar szimpatikussá vált. Miután megírtam a tesztet és megnézte, úgy tűnt hogy nagyjából elégedett, de nehéz lett volna pontosabban leolvasni róla mit is gondol. Aztán megbeszéltünk pár dolgot, de igazából semmi biztos nem hangzott el a továbbiakra vonatkozóan, azon kívül, hogy lesz még teendő. Végül azt mondta, hogy majd felhív -ezzel búcsúztunk akkorra.

[Tu bi kántinyúd...]

Addig is egy kis P!nk és pár nyáladzást beindító pasi :P

Azt hiszem ez lesz az utolsó bejegyzésem, legalábbis erre az évre biztosan. Ma van egy hónapja hogy dolgozni kezdtem, és egyszerűen nem volt energiám, hogy bejegyzés(eke)t írjak, meg időm se sok, vagy ha mégis, akkor volt jobb elfoglaltságom is. Pedig terveztem, hogy írok egy-két hosszabb, részletesebb beszámolót az elmúlt hetek történéseiről, de ugye ember tervez.. Szóval, igen, dolgozom, megkaptam az állást a könyvesboltban amiről már korábban tettem említést. A "megkaptam az állást" most más értelemben is igaz, hiszen a munkaidő legalább 70-80%-ában állni kell, ami nem is lenne baj, ha a munkaidő nem napi 11-12 óra lenne. Persze nem kell minden nap menni, de vannak kivételes időszakok, pl. a mai nappal bezárólag most négy napot húztam le egymás után 12 órás munkaidővel, s azon túl hogy a járást lassan újra kell tanulnom, már agyilag is lefáradtam; zárás előtt mondtam is az részlegvezetőnek, hogy ha most idejön hozzám egy vásárló, nem tudom hogyan fogok reagálni; megütöm, elküldöm a francba vagy válaszolok a kérdésére :D Egyéb tekintetben nem lehet panaszom a melóhellyel kapcsolatban, az üzletvezető, a helyettese és a többi kolléga is jófej, szeretem őket, nagyon sokat hülyülünk ha éppen nincs bent vásárló, néha még akkor is ha van.. :) Holnap szilveszter, s holnap is megyek be, de hál'égnek nem melózni, csak egy kis "ünneplésre" a csapattal, aztán meg irány Lu-ékhoz, a bátyja kis házibulit szervez, amire tesómmal együtt meg lettünk hívva (köszi a meghívást ezúton is! :) 
Két héttel ezelőtt az Ő szülinapi összejövetelükön pedig bowlingozni voltunk. Még sosem golyóztam bábukat azelőtt, s bár korábban attól féltem hogy orbitálisakat fogok bénázni, végül egész jó voltam és nagyon élveztem a "játékot" az első pillanattól az utolsóig. Sajna hamar letelt a pályák bérlési ideje, s ahogy tapasztaltam szinte mindenki szívesen maradt volna még gurítani egy-két.. százat..
Idén a karácsony is sokkal jobban telt mint tavaly. Jó érzés volt, hogy kereső ember lévén (majdnem) mindenkit meg tudtam ajándékozni akit szerettem volna. Csak egy valakit nem, En-t, akivel már vagy másfél hónapja nem tudjuk összeegyeztetni az időnket, rengeteget dolgozik, párjával is alig tud találkozni, plusz most hogy már én is melózom még inkább nehézkes, így csak telón érintkezünk. De január 13-14-re mindketten ki tudtunk venni szabit, így azt a két napot együtt töltjük, nagyon várom már.
Karácsony második napján Gé volt nálam, vele sem tudtam összefutni már egy jó ideje ezidáig. Alig egy hete arról számolt be, hogy mennyire szerelmes a barátnőjébe, "újra úgy dúl a love mint az elején", most meg azzal a hírrel jött, hogy szakítottak szenteste napján.. Nagyon remélem, hogy nem fog visszazuhanni abba a depire erősen hajlamos állapotba, amilyen a barátnője előtti időszakban jellemezte őt..

Lassan be is fejezem az írást és megyek aludni. Holnap bírni kell a strapát, az új esztendőben pedig még inkább szükségem lesz a kitartásomra, testileg, lelkileg egyaránt. Minden örömével és fájdalmával együtt szép év volt ez az idei, telis teli emlékezetes pillanatokkal. Remélem hogy jövőre legalább ennyi tapasztalattal és élménnyel gazdagodom és egy év múlva ilyenkor majd azokról számolhatok be. (Na nem mintha most beszámoltam volna, de majd ahogy tudom igyekszem pótolni)

Idén már biztosan nem jelentkezem többet, így kívánok Mindenkinek tervei és vágyai beteljesülésében gazdag, boldog Új Évet!

eksz ó eksz ó: Xián

Kedves Olvasók és Idetévedők!
Kívánok Nektek!

Ezeregyszer gondoltam már rá, de aztán mindig megfeledkeztem róla: "tarts magadnál egy cédulát a telefonszámoddal vagy az e-mailcímeddel". Ma is jól jöhetett volna.. nah azt hiszem megyek cetliket gyártani..

A nap tanulsága: Ne csak a biztosra készülj fel, hanem a lehetőségekre is.

Qurva nagy! :D